Korán indul a nap, mióta a kutyikák reggeli sétájáért egyedül én vagyok a felelős - most már talán jobban várom ezt a reggeli és napközbeni szertartást, mint ők. Persze, ha esik az eső, fúj a szél, hideg van, akkor nem annyira széles mosollyal indulok neki a napi 4x, 5x sétáltatásnak - de többnyire kellemes, jó időben, nagyon jólesik menni velük. Az életet is úgy kell szervezni most már, hogy az ő kijárásuk szervezett legyen.
Egy erősen szangvinikus (Tücsi), és egy eredendően kolerikus, és még idősecske kutyát egyszerre sétáltatni nem kis mutatvány. Ilyenkor mindig hálás vagyok a saját szimpátiámnak, ami nem a nagytestű kutyák felé orientál - elképzelni nem tudom, mit kezdenék a karjaim két végén egy-egy 20-30 kilós kutyával így reggelente. Főként, ha a kis és nagy környékbeli házőrzők ránk rontanak a kerítéseken belülről - és van olyan, hogy kívülről is - ilyenkor két kis tacskó hónom alá kapva, és vagy szembe fordulok a támadó kutyával, vagy igyekszem gyorsan elszaladni... Elég izgalmas látvány lehetünk ilyenkor. A helyzetet cseppet sem mulatságossá téve, Tücsike azt képzeli magáról, hogy ő a hős Harold, és bármilyen - ismétlem, bármilyen - testű és természetű kutyának nekimegy. (Már járunk tanácsadásra amúgy ezzel kapcsolatosan, meg igyekszem őt szocializálni, némi sikerrel... )
Lollyka, a fekete-cser tacskó, kb. 18 éves. Nem tudni a korát pontosan, ahogyan általában a befogadott kutyáknál van ez. Hihetetlen túlélő, már többszöri nagyon kockázatos állapotokat túlélt, és nagyon szeret élni. Hálistennek élvezi is az életet, a finom falatok, a gyömöszölés és a puha párnán pihenés az ő világa.
Egy ideje már nem lát és nem hall túl jól - a kor megtette hatását. Ezt a változást a két kutya olyan mélyen megható viselkedés-változással kompenzálja, amit minden nap megrendülten és hálával a szívemben figyelek. Lollyka valósággal nekidől Tücsinek, a vállát hozzá támasztva követi minden mozgását, irányváltoztatását, Tücsi pedig nagyon odafigyelve, támogatva, tudja, hogy most ő Lolly szeme és füle. Egyszerűen tudja, tudják, és olyan szimbiózisban élnek, működnek együtt, amit minden nap a példamutató, valódi együtt-érzésnek és szeretetnek a forrásaként, sokszor mosolyogva, de mégis könnyekkel a szememben élek meg velük.
Tücsike, a selyemszőrű tacsi, szintén örökbefogadott. Mindkettejüket a Futrinka fajtamentőktől kaptuk. Tücsi kicsi volt még, kb 7-8 hónapos, amikor megkaptuk őt. Csupa élet, csupa tűz és szenvedély, és egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy hány kiló - mindig dominancia-harcban áll minden idegen kutyával, úgyhogy tényleg nem unatkozom séta közben... Tücsi olyan mértékű nagylelkűségre képes, amire tényleg azt lehet mondani, hogy gondolkodás nélkül feláldozná magát a kis társáért, vagy értünk. Mikor a párom rosszul lett, és elesett az udvaron, Tücsi nem szaladt el, hanem leült a fejéhez, és ugatni kezdett. Jelezte, hogy itt segítség kell, és őrizte az elesettet - mind a hat kilójával... Csodálatos együttérzés, védőerő és odafigyelő gondoskodás van a szívében ennek a gyönyörű, csöpp kis kutyának.
Ők a barátaim. Örök, hű barátok. A pajtásaim. Sosem hagynak cserben, és igyekszem én sem cserben hagyni őket. Minden nap melegséggel töltik el a szívem, ahogy élnek, hogy léteznek, hogy velünk együtt lélegeznek, viselik a mi életünk következményeit, alkalmazkodnak, és hálásak minden kis figyelemért.
Aki kutyás, mindent ért. Aki nem kutyás, annak is megérinti a szívét, biztosan - főként, amit a befogadott kutyák tudnak adni az ember számára. Sosem felejtik el, hogy honnan jöttek. És mindent elmesélnek, elmondanak a viselkedésükkel.
Nagyon sok jó történetet élek meg velük, általuk. Persze, hogy felelősség, hogy az állatorvos sokba kerül, meg jól etetni őket - főleg az idős kutyákat - nagy felelősség és tapasztalatot, tudást igényel..
De mindent megadnak, amire a lelkem vágyódik, és annyit, és akkor, amikor ők a legjobban érzik, hogy most mire lenne szükségem. Igyekszem én is így viszonozni az ő jelenlétüket, szeretetüket, létezésüket.
Minden nap megcsodálom őket, milyen okosak, szépek, és milyen életre valók. Nem kérnek mást, mint egy kis figyelmet, gyömöszölést, futkározást (mondjuk azt Lollyka, az ideális tacskóféle, nem annyira ), és hogy együtt legyünk.
Nagy tanítóim, igaz barátaim. Nagyon hálás vagyok, hogy léteznek, és megbíznak bennem. És büszkeséggel tölt el, hogy tudok nekik meleg, biztonságos fészket nyújtani.