Negyedik gyerek vagyok, és bizony "véletlen besikerültem".
Ennek a helyzetnek sok-sok aspektusát, megéltem, megszenvedtem, és lassan-lassan megértettem. Anyukám nem rejtette véka alá, hogy milyen közel állt ahhoz, hogy ne tartson meg - és nekem sokáig ez a gondolat égette a lelkemet. Lázadtam, ütköztem, háborúztam, megmentettem, mélységek és magasságok között ugráltam létra nélkül.
Egészen addig, míg valaki azt mondta nekem, hogy de hát megtartott végül - annyira szeretett, hogy végül amellett döntött, hogy megszülethessek. (És itt értettem meg azt is, hogy mit jelent egy okos kívülálló szemével egy egészen más szempont szerint elemezni egy helyzetet. Sokszor egy olyan helyzetet, amiben valaki - mint ahogyan én is évtizedekig - fogságában van egy bizonyos megközelítésnek, egy bizonyos szempontnak, amit aztán valaki egyetlen modattal, más nézőpont szerint, teljesen meg tud változtatni. Ezt cselekszem én most a munkám során - egészen más szempontok szerint nézek rá a történetekre, amiket a vendégeim mesélnek nekem - és remélem, ezzel alapvetően megváltozik az addig mély tragédiának gondolt életeseményre való rátekintés.)
Ebben a döntésében nagyon sokat segített neki - és így persze nekem is - egy kedves idős szomszéd, Rózsika néni, aki anyai jó barátja volt az anyukámnak. "Ahol van háromnak enni, ott lesz a negyediknek is! Ne vetesd el, mert egész életedben bánni fogod..." - ezek voltak Rózsika néni megerősítő szavai, és én olyan szeretettel és hálával gondolok rá, hogy anyukám mellé állt ebben a nehéz helyzetben, hogy azt nehéz szavakba foglalni.
Anyukám erre a mondatra hivatkozott, amikor párszor elmesélte a döntése, választása történetét nekem - a vonat lépcsőjére lépett volna fel, hogy beutazzon a kórházba, elvégeztetni az abortuszt, amikor Rózsika néni hangja csengett a fülében, és visszafordította őt a visszafordíthatlantól.
Gyakran látom magam előtt ezt a pillanatot, ahogy ott áll a 28 éves fiatal nő, három kicsi gyerekkel otthon, és a sok álmatlan éjszaka után, hogy mi legyen, hogy legyen, egy nagyon bátor döntéssel végül az Életet választja.
Már eszembe sem jut azon keseregni, hogy majdnem annyi lett nekem, mert ez a bátor döntés határozza már meg a gondolataimat az életesélyemmel kapcsolatban.
A történethez tartozik az a szép, cseppet sem mellékszál is, hogy én a Tátrában fogantam. Sokáig nem tudtam, nem értettem, mi ez a nagy vonzódás bennem a Tátrához - 16 évesen voltam ott először, és azonnal valami nagyon mély kötődés alakult ki bennem a csodálatos hely iránt. Éveken keresztül - akkor még elég neheze ment ám az ilyen kisebbnek számító utazás is - azon ügyködtem, hogyan jutok újra el. Ha a Tátráig nem is, de legalább Szlovákiába. Ha csak néhány órára, de én azt éreztem, hogy ott valami más boldogság tölt el, mint itthon. Később, amikor már könnyebben lehetett utazni, amikor csak tehettem, mentem, és felfedeztem a csodálatos hegység legtöbb szépségét. Túráztam, hegyet másztam, csúcsokra és hegyi tavakhoz jutotttam el. Amikor csak lehtett, megosztottam az érzést azokkal akik közel állnak hozzám. Gyakran a két nagyobbik gyerekemmel a Trabant hátsó ülésén mentünk a nővéremmel, akár csak pár napra is, és éltük, élveztük - filléres költségvetésből - azt a gyönyörűséget, amit a Tátra nyújt a fenséges jelenlétével.
Az egyik ilyen "kényszeres" szlovákiai napom után anyukám egyszer csak a fejére csapott, és azt mondta: Hát persze, hogy te ennyire szeretsz ott lenni, hiszen te ott készültél! - és elmesélte a történetüket, hogyan is lettem én.
Abban az időben a munkahelyi, szakszervezeti kirándulások voltak az élet sava-borsa, és ők egy ilyen munkahelyi szervezésben mentek el szűk egy hétre a Tátrába, a kollégákkal. Nagyon jó összetartás, barátság volt még akkoriban az emberek között egy olyan munkahelyen, mint az övéké is volt. És hát kirándulás, három gyerek otthon, Tátra, romantika, szálloda... A fogamzásgátlásra használt öblögető kütyü persze otthon maradt... Na, így lettem én. Azon a gyönyörű helyen találtam egy kis rést a pajzson, hogy kibújjak az életbe.
Anyukám ezekről a dolgokról is nagyon természetesen és aranyosan tudott mesélni, cseppet sem éreztem ebben szemrehányást, vagy bosszúságot, inkább egy sztorizgatást. És ezért most nagyon hálás vagyok neki. Sok minden másért is nagyon hálás vagyok, és erről bizonyára sokat fogok majd írni ebben a blogban, és talán arról is, hogy miért nem vagyok annyira hálás... De ez is a történet, a történetem része lesz.
28 éves volt az a fiatal nő, aki akkor már háromgyermekes anya volt. Kislányként végigélte a háborút, az imádott apukája hiányát. Aki évekig keringett a hadifogság keserű útjain, de végül hazatért, egy éves vándorlás után, hihetetlen kitartásról, bátorságról, találékonyságról és túlélő képességről bizonyságot adva. Anyukám kislányként megélte nagymamám mély gyászát is, hogy három gyermekét a nagymama elveszítette, és három életben maradt gyrmekét egyedül kellett védeni, etetni, ruházni, melegíteni a háború szörnyűségeiben.
Anyukám gyönyörű lánnyá serdült, okos volt, szülésznő szeretett volna lenni. Ez volt a szíve vágya, még az élete utolsó heteiben is ezt emlegette. Aztán találkozott apukámmal, szerelem lett, méghozzá elsöprő, és, ahogy mindig mondogatta: szülésznő helyett szülő nő lett...
Én is 28 éves voltam, amikor a lányom született. A 28. életév, és a 28 évenkénti ismétlődés a biográfiában nagyon jelentős fordulópont az ember életében. Ennek megfelelően mi hárman, ez a sok-sok érzést, fájdalmat és melegséget adó női vonal, mindig egyszerre változtunk a nagy dolgokban is eddig, hiszen egyszerre értük el a 28. évek fordulópontjait.
Anyukám az ő nagy biográfiai fordulópontján az Élet mellett döntött. Ezért lehetek én itt, és ezért lehetnek itt az én gyermekeim, és remélem, általuk majd a többi leszármazottam.
Anyukámnak 21 leszármazottja van eddig. Őt az anyukája 33 éves korában szülte, utolsó gyermekeként, az ő életében ez a krisztusi fordulópont volt. A két világháború között, nagy szegénységben, hatodik gyermekként. Az ő történetüket is megírom majd, mert szintén különleges - ahogyan olyan sokunké az, ahogyan az életre érkeztünk...
"Az élet él és élni akar" - mindig ez a legvégső menedékem, ha megrendül a világ kívül, vagy belül... Mindig az életet kell választani végül. Akkor tud az élet is minket választani...
Comments